Kompromisszumok nélkül – szalmabála építészet
Ma a szalmabála építési célú felhasználása néhány akadályba ütközik, ezek viszont első sorban csupán az ismerethiányból fakadnak.
Sokféle technológia létezik a „szalmabála ház” elnevezés mögött, egy lényeges dologban azonban mindegyik megegyezik.
Ez pedig az, hogy az épület határoló felületének meghatározó alapanyaga a szalma. Ez az egyszerű növényi alapanyag igen kiváló tulajdonságokkal rendelkezik, ami alkalmassá teszi az épületekben való felhasználására.
És hogy miért lehet egy tökéletes építőanyagnak tekinteni? Mert tényleg nem kell kompromisszumot kötni az árak-, design-, környezeti terhek-, üzemeltetés szempontrendszerek között.
A szalmabála házak építészetében mára olyan sok nemzetközi tapasztalat és jó példa gyűlt össze, hogy nyugodtan állíthatjuk: a szalmabála épület a jövő épülete.
Hogy miért? Mert szépek, alacsony a beruházási költségük, tűz és rágcsáló-biztosak, olcsó a fenntartásuk, mert alacsony a fűtésre, hűtésre felhasználandó energiaigényük, na és időtállóak.
Ha a környezeti hatásokat nézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy minden téren a legjobb építő anyag, mert a szalmabála remek hőszigetelő, nem kell messziről szállítani, valamint az előállítása sem igényel jelentős energiát, de ha 100 év múlva le akarjuk bontani az épületet, akkor sem igényel sok energiát a hulladékkezelés.
Továbbá, mivel a belőle épült házaknak nagyon alacsony az energiaigénye, ezért olyan megújuló energiaforrások is szóba jöhetnek a fűtés biztosítására, amelyek ma még nagyon drágán tudnák ezt biztosítani. pl. levegős napkollektorok, vagy a komposztkazán, ami természetesen nem a klasszikus értelemben vett kazán, hanem egy olyan berendezés, ami a nagy mennyiségben felhalmozott komposzt halomból hőt tud elvonni, amelyet a lebontó baktériumok termelnek.
Az alapanyag: a szalma a gabonafélék érett, nagyon kevés nedvességet tartalmazó szára. Szerkezete szerint egy rugalmas, vékony falú cső, amit szakaszokra osztanak a levelek kiindulásánál található csomók. Anyaga szerint alapvetően cellulóz, kevés ligninnel és szilikátokkal.
Anyagtól függetlenül mindenféle szalma megfelel építési célokra: búza, rozs, rizs, zab, köles. Szalmán kívül egy sor további növényi szár báláiból is építettek már házat: komló, len, nád, elefántfű stb.
Leginkább időálló szalmaféle a rizs szalmája, magas szilikáttartalma miatt.
A szalmát a betakarítási munkálatok után bálázzák. Az építészet számára a kis bála a megfelelő, mivel szilárdsági és térfogati jellemzői lehetővé teszik akár azt is, hogy teherhordó falat is építsünk belőle.
A szalmából leggyakrabban készülő kis bálák tipikusan 80-100 cm hosszú, 50-60 cm széles és 30-35 cm magas téglatestek, leginkább ezt a méretet használják építési célokra.
Ma a szalmabála építési célú felhasználása néhány akadályba ütközik. Ezek első sorban az ismerethiányokból fakadnak. A szalma, mint anyag önmagában éghető. A szalmaláng kifejezés ezt szépen szemlélteti is. De a szalma a bálában, és a falban, két oldalról betapasztva nem éghető, ugyanis az égéshez szükséges levegő hiányzik innen. Számos hazai és nemzetközi hivatalos tűzteszt is igazolja ezt.
A következő akadály az, hogy sokan a szalmát a viskó érzéssel hozzák össze, hiszen régen a zsupp tetőt lényegében a szegények alkalmazták, ami szalmából készült. Mára több tízezer ház épül szalmabálából, köztük könyvtárak, magánházak, kórházak, iskola épületek, tornatermek, koncerttermek, konferencia központok, boltok. A szalmabálából szinte minden megépíthető, ami a ma használatos építő anyagokból. Egy jól kivitelezett, és karbantartott szalmabála ház pedig igazán időtálló. A legrégebbi szalmabála házak túl vannak a 100 éven, de maga a technológia sem idősebb, mint 130-150 év.
Az utolsó tévhit pedig a rágcsáló téma. A szalmakazlak képe összeolvad az egerekkel. De megint más a helyzet a tömör bálával, amit két oldalról betapasztottak. Ebben az esetben már nagyon sok „munkával” jár az egerek bejutása a falba. A bála ugyanis tömör. Járatot szinte csak a bálák között lehet kialakítani, de azt is macerásan, hiszen a tömör anyag folyamatosan betüremkedik az esetleges járatokba. A bátortalanabb építtetők a kényes helyeken, pl. lábazat közelében, a tapasztás alá egy apró lukbőségű fémhálót építenek be. Ezzel a csekély lehetőséget is kiküszöbölik. A nemzetközi szakirodalom egyébként foglalkozik ezzel a kérdéssel is, de sehol sem írják le azt, hogy a rágcsálókkal több lenne a gond, mint egy tégla, vagy beton épület esetében.
Akit bővebben érdekel ez a téma, annak ajánljuk a www.energiaeskornyezet.hu vagy a www.facebook.com/Szalmabalaepiteszet oldalakat.
Zalatnay László
Ossza meg véleményét másokkal!
